Az Ókori Egyiptom mindig is a szívem csücske volt, a titokzatossága, a misztikumai, a piramisok, a csodás fennmaradt épületeik, a kultúrájuk, no és legfőképpen a csodás, kézzel készített egyedi ékszereik, még szebb ásványokból, kristályokból! 🙂
A története igen hosszas lenne, én csak röviden vázolom és amiért ezen a kristályokkal teli oldalon megjelenik, a csodás ékszerei miatt, nos azokból itt kicsit igyekszem többet mutatni. 🙂
Egyiptom vallása és mitológiája Atlantisz ősi napkultuszának egyenes folytatása állítólag.
A pusztulás előjeleit jó előre látták Atlantiszban, azonban csak kevesen hittek neki.
Ezek a kevesek azonban hajóra szálltak, és útnak indultak a világ számos részébe.
Egy ilyen atlantiszi menekültekből, elsősorban beavatottakból álló csoport alapította meg a mitikus Isteni Dinasztiát Egyiptomban, és emelte magasabb szintre a törzsi kultúrában élő egyiptomi népet.
Az atlantisziak kiváló építőmesterek voltak, és majdnem mindegyik tanult atlantiszi művelte valamilyen fokon az asztrológiát.
Mindezek az ismeretek a későbbi Egyiptomban is elterjedtek.
Az Atlantisz leszármazottai által alapított kultúrák mind fejlett csillagászati ismeretekkel rendelkeztek.
Az ókori Egyiptom vagy „Óegyiptom” (egyiptomi nyelven Kemet, a Fekete) hosszú ideig fennállt ókori, nagy folyam menti civilizáció volt Északkelet-Afrikában, túlnyomórészt a mai Egyiptom területén.
A Nílus völgyében feküdt a folyó középső és alsó szakasza mentén északon a Nílus-deltája és a Nílus negyedik kataraktája között, legnagyobb kiterjedését az i. e. 2. évezredben, az Újbirodalom idején érte el.
Egyes korszakokban a birodalom a Közel-Keletet, a Keleti-sivatagot a Vörös-tengerig, a Sínai-félszigetet és a mai Líbiai-sivatagot is magába foglalta.
Az ókori Egyiptom több mint három és fél évezreden keresztül fejlődött.
Története i. e. 3150 körül kezdődött a Nílus menti települések egyesítésével és i. e. 31-ben ért véget, amikor a Római Birodalom elfoglalta az országot, bár nem ők voltak az elsők, akik megszerezték az uralmat Egyiptom fölött.
Az egyiptomiak országukat számos néven emlegették, például Kemet, azaz „Fekete Föld”.
Az egyiptomi civilizációt és társadalmat sokan merevnek, arisztokratikusnak, kasztszerűnek; irracionálisnak és a halál szeretetére épülőnek; elmúltnak és távolinak tartják.
Ez a kép azonban félrevezető.
Az egyiptomi civilizáció a maga korában nagyon életteli, változatos, sok meglepően modern kulturális jellegzetességet mutató, és a szoborszerű merevségnél sokkal rugalmasabb volt.
A görögök és egyéb fiatalabb kultúrák, melyeket ma a modern európai civilizáció kezdeteinek tartunk, a mezopotámiai kultúrák mellett az egyiptomit tekintették mintaképüknek.
Az ókori Egyiptom két fő régiója a délebbre fekvő Felső-Egyiptom, és a Nílusnak a tengerig tartó legészakibb szakasza, Alsó-Egyiptom.
Az utóbbinak alkotta részét a Folyamköznek is nevezett mocsaras Nílus-deltavidék.
A kéziratokon és a sírokban talált festmények hieroglifái nélkül ma nem sokat tudnánk az egyiptomi kultúráról.
Ez az írás mégis hosszú ideig rejtély maradt a tudósok számára.
Végül egy francia tudós, Jean-François Champollion, akit az egyiptológia atyjának neveznek, 1820 körül megfejtette a rejtélyt.
Az ókori Egyiptom történetét a kezdetektől fogva két meghatározó tényező alakította: a zord sivatag és az életet adó Nílus.
Az élet feltételei csak a folyó két oldalán húzódó keskeny sávban voltak adottak, így ott alakultak ki a legfontosabb politikai, vallási és szociális központok.
A Királyok Völgyét, ahogy azt a fáraók is nevezték, egy magányos völgybe elrejtve találjuk.
Azt a célt szolgálta anno, hogy múmiáikat és gazdagságukat az örökkévalóságig megőrizzék.
Théba ősi városának részeként a Völgy csaknem az összes, a 18., 19. és 20. dinasztia királyainak, (i.e. 1539 -1075) nyughelyeként szolgált.
Az évezredek alatt a sírokat sajnos többször kirabolták.
A völgy egy évszázaddal ezelőtti feltárása során kapott szárnyra a “Fáraó átka” néven elhíresült legenda.
Tutanhamon sírjának felfedezése pillanatában Carter kanáriját ugyanis egészben lenyelte egy kobra.
A helyiek szerint a gyermek fáraó azóta is bosszút áll mindazokon, akik megzavarják örök álmát.
A legendát öt hónappal később Lord Carnarvon, Carter pártfogójának halála csak megerősítette.
Delíriumos állapotában egy madárral viaskodott, amely az arcát szaggatta.
Halála pillanatában, Kairó összes fénye kialudt.
Az egyiptomi teremtésmítosz szerint Atum, a legelső isten az ősdombon a káoszból lépett elő.
Atum kezdetben teljesen egyedül volt, ezért a saját árnyékával párosodott, majd kiköpéssel megszülte fiát, Sut, és hasonló módon lányát, Tefnut.
Su a levegőt, Tefnut pedig az esőt képviselte.
Atum egy időre távol került a gyermekeitől, és amikor végül ismét egyesülhettek, Atum örömkönnyeket hullatott.
A földet érő könnyekből születtek az emberek: ez volt a világ teremtésének kezdete.
Su és Tefnut ezután két gyermeknek adott életet – Gebnek, a földistennek, és Nutnak, az égistennőnek.
Nutnak és Gebnek pedig négy gyermeke született: Ízisz, Széth, Nephtüsz és Ozirisz, az első király.
Oziriszt az egyiptomiak a földművelés isteneként, a Nílus áradásainak felügyelőjeként és az alvilág uralkodójaként tisztelték.
A mítosz szerint jó király volt, aki rendet teremtett az országban, és megtanította az embereket a földművelés fortélyaira.
A korai Egyiptom két országrészre oszlott. Északon a Nílus-deltától a Földközi-tengerig terült el Alsó-Egyiptom, a vörös korona országa.
A másik királyság, Felső-Egyiptom (magasabban fekvő területe miatt nevezték így) a Líbiai-sivatagtól délre húzódott, melynek szimbóluma a fehér korona volt.
A dinasztikus kor kezdetén, az i. e. 4. évezredben a déli király, Ménész egyesítette a két országrészt, ezzel megalapítva az egységes Egyiptomot.
Az ókori Egyiptom ötezer éves történetében mindig volt egy megbízható tényező: a Nílus.
Az emberek a kezdetektől fogva a folyópart mentén telepedtek le, mivel csak ott lehettek biztosak, hogy a föld az év egy bizonyos szakában az áradások következtében termékennyé válik.
A sivatagot csak temetkezésre használták.
A Nílus áradása minden évben tavasz végén kezdődött, ilyenkor a vízszint megemelkedett, és elöntötte a földeket.
Az ár elvonultával, a víz termékeny fekete iszapot hagyott maga után, melyet azonnal művelés alá vettek.
Egyiptom nomoszoknak nevezett közigazgatási körzetekre volt felosztva.
Minden körzet külön helyi fővárossal rendelkezett, melyek közül egyesek bizonyos mesterségek központjaként, politikai hatalmi vagy vallási központokként működtek, vagy akár több szerepet is játszhattak egyszerre.
Az egyiptomi városok közül a vallási központok jelentősége volt a legnagyobb.
Minden istennek és istennőnek megvolt a maga fő vallási centruma, ezek közül négy város különösen fontos szerepet játszott.
Héliopolisz, a mai Kairó közelében, a Nílus-deltában fekvő város, a legfőbb istennek, Ré napistennek a városa volt.
Egyiptom középső részén feküdt egy másik fontos központ, az egykor hatalmas Hermopolisz, Thot, a tudomány és a művészet istenének városa.
Memphisz, melynek romjai ugyancsak Kairó közelében, attól alig 16 km-re találhatók, valaha Egyiptom fővárosa volt. Itt Ptah-ot, a világ teremtőjét tisztelték istenként.
De az összes egyiptomi város közül talán a mai Luxortól délre fekvő Théba lehetett a legfontosabb.
A város Felső-Egyiptom vallási és politikai központja volt, ahol Amont, a birodalom főistenét és minden dolgok teremtőjét imádták.
Az ő tiszteletére emelték a híres karnaki Amon-templomot.
Théba közelében, a Nílus túlsó partján található a Királyok Völgye.
A legtöbb köznapi egyiptomi ember életét a mezőgazdaság határozta meg.
Mezőgazdasági módszereik az akkori időkhöz képest igen fejlettek voltak.
Az egyiptomi kézművesség a fennmaradt kézműves munkák tanúbizonysága szerint a világ legjobbjai közé tartozott.
Az egyiptomiak élete azonban nem csupán munkából állt, játszani és sportolni is szerettek.
Az egyiptomi nemesség nagyon értett a szórakozáshoz.
Vadásztak madárra, krokodilra, vízilóra, oroszlánra, akár szekérről, de kutyákkal, sőt szelidített vadászleopárddal is.
Ők horgásztak először szórakozásból.
A sport mindenki számára szórakozást nyújtott. Népszerű volt a boksz és a vívás.
Az új fáraók gyakran a piramisok körül rendeztek versenyeket.
A táblajátékok szintén rendkívül kedveltek voltak – különösen a szenet, amely a holtak alvilágba való alászállásával kapcsolatos játék volt.
Az ókori Egyiptom társadalma nem volt túlságosan művelt – kevés hétköznapi ember tudott írni és olvasni.
A varázsigék és a szertartások azonban hozzátartoztak a valláshoz.
Ezeket az írnokok a rejtélyes hieroglif írással gondosan papiruszra vetették, a kézművesek pedig rögzítették a sírokon, emlékműveken és koporsókon.
Egyiptomban bizonyos értelemben szinte mindenki foglalkozott mezőgazdasággal.
Vagy azért, mert földtulajdona volt, vagy földművesként.
Megfigyelték a Nílus áradásának ritmusát, majd azt okos öntözőrendszerekkel kombinálták; így sokféle gyümölcs termesztése vált lehetővé.
A Nílus Egyiptom mezőgazdasági művelésre alkalmas területét minden évben 3-4 hónapra elárasztotta.
Amint az ár a termékeny iszapot maga után hagyva visszahúzódott, megkezdődött a munka.
A földet ökrökkel kétszer felszántották, hogy feltörjék az üledéke, majd az elvetett magot állatokkal a földbe döngöltették.
Termesztettek búzát, árpát, lent, gyümölcsöt és zöldségeket is, mint például hagymát, fokhagymát, salátát, borsót, lencsét és babot.
Ezeket nemcsak vízterelők segítségével (a Nílus csatornái által táplált kis gátrendszerek) öntözték, hanem a gémeskútra hasonlító saduffal is, amelynek vödrével a folyóból vizet mertek a mező szélén lévő árokba.
Először i. e. 4000 körül gyártottak papiruszt, és később ez vált Egyiptom legfontosabb kiviteli árucikkévé.
A gyártás állami monopólium és szigorúan őrzött titok volt.
Az egyiptomi uralkodó dinasztiákról többet tudunk a haláluk, mintsem életükben véghezvittek alapján.
Történetüket leginkább a fennmaradt lenyűgöző sírleletekből ismerjük.
Sokuk nevét a történelem nem tetteik, sokkal inkább mesés gazdagságuk miatt őrizte meg.
Az ókori egyiptomiak istenek százait imádták; lelki életük és mindennapjaik különféle területeit más-más istenek kormányozták.
Az istenek között nem volt egyértelmű ‘főisten’, az idők során különböző kultuszok kerültek előtérbe.
Mégis a legközelebb talán Amon és Ré, a teremtő istenek kerültek a főisten-szerephez.
A történelem során kevés kultúra volt a vallással olyannyira átitatva, mint az ókori egyiptomi.
Nem meglepő hát, hogy a papság csaknem olyan nagy hatalommal és tekintéllyel rendelkezett, mint a fáraók.
A papok az istenek földi küldötteinek számítottak.
A nők tevékeny szerepet játszottak az egyiptomi templomok hétköznapi életében.
Az Óbirodalom és a Középbirodalom idején sok előkelő származású nő szolgált papnőként – különösen Hathor és Neith istennő templomaiban. Közepes papi rangnál feljebb azonban nem jutottak, az Újbirodalom idejére pedig a papnők teljesen eltűntek.
A nőket ekkor már kizárták a templomok ügyintézési feladatainak az ellátásából is.
Az egyiptomiak számára mindennél fontosabb volt az örök élet elérése, s ennek érdekében nagy erőfeszítéseket is tettek.
Legyen az szertartásos varázsige, balzsamozás vagy hatalmas síremlékek építése, minél gazdagabb volt valaki, annál többet költött a halálra való felkészülésre.
Az egyiptomiak úgy hitték, hogy minden ember a fizikai test mellett rendelkezik egy ‘ká’-val – életerővel, amely fennmarad a halál után is.
A ‘ká’-nak mindarra szüksége van, amire az élőknek, az élelem mellett a szórakozásra és mesterségének a szerszámaira is.
Ezért helyezték el ezeket az élelmiszereket és tárgyakat a sírokban.
A halál utáni élet eléréséhez fontos volt, hogy a ‘ká’ újra egyesüljön a fizikai testtel, ezért balzsamozták be a holttesteket.
De mivel a fizikai test nem juthatott el a sírból az alvilágba, az ember ‘bá’-jának (a személyiségének) kellett ezt az utat megtennie.
Amikor a ‘bá’ és a ‘ká’ egyesült, elindulhattak a végső égi állomás felé, a napfény és a csillagok közé, ahol az elhunytak ‘akh’-ként (vagy lélekként) támadtak fel, és elnyerték az öröklétet.
A mumifikálás hosszadalmas technikai eljárásának és szertartásainak az volt a célja, hogy tartósítsák a gazdag egyiptomiak testét.
Azért dolgozták ki ezt az eljárást, mert úgy gondolták, hogy ha a lelkük nem találja meg és nem ismeri fel az emberi formáját, nem juthatnak tovább a túlvilágra.
Az egyiptomi istenek társaságai:
Az isteneket több csoportra osztották az egyiptomi vallásban.
A héliopoliszi Enneád: Jelentésük kilencség/kilencek. Atum, Géb, Ízisz, Nut, Ozirisz, Nephtüsz, Szeth, Shu és Tefnut a tagja.
A hermopoliszi Ogdoád: Jelentése nyolcrétű/nyolcak. A négy férfi-nő pár. A nőket a kígyókkal hozták kapcsolatba, a férfiakat a békákkal. Tagjaik Naunet és Nu, Amaunet és Amun, Kauket és Kuk, Hauhet és Huh.
A legutolsó pedig a memphiszi Ptah-Szekhmet-Nefertem triád.
Az istenek és állataik
Az egyiptomi vallásban természetesen helyet kapott az állatimádás is.
Egyes állatok kifejezetten szentek az istenek számára.
Ptah – Bika
Thoth – Íbisz, pávián
Amun – Kos
Hórusz/Rá – Sólyom
Anubisz – Sakál/kutya
Szobek – Krokodil
Hathor – Tehén
Szekhmet – Oroszlán
Nekhbet – Keselyű
Ejo vagy Wadjet (Edzso/Wadzset) – Egyiptomi kobra
Khepri – Szkarabeusz bogár
Geb – Egyiptomi liba/kígyó
Egyiptomi ékszerek:
Az ékszer készítés első kialakuló jelei az ókori Egyiptomban, mintegy 3.000-5.000 évvel ezelőttre tehető.
Az Egyiptomiak inkább a luxusnak és ritkaságnak hódoltak, ezért ékszer készítésnél az aranyat részesítették előnyben más fémekkel szemben. Hamarosan az ékszer szimbolizálja a hatalmat és vallási hatalmat a közösségben.
Bár a gazdagok életük során is viseltek ékszert, általában haláluk után is sírjukba helyezték arany ékszereiket és tárgyaikat.
Az arany ékszerel egyetemben, színes üvegeket és drágaköveket is felhasználtak az ékszer készítéséhez.
Az ékszer színének jelentőséget tulajdonítottak: A zöld szín például a termékenységet szimbolizálja.
Az egyiptomi ékszereknél a legjellemzőbb a föníciai tervezés, továbbá ősi török mintákat előszeretettel alkalmazták.
A nők ünnepségeken viselték a kidolgozott arany és ezüst ékszert.
Az egyiptomi ruházat sokszínűségében nagy szerepet játszottak az ékszerek: nyakláncok, kar- és lábperecek, karkötők, fülbevalók, hajcsatok, diadémok. Ezek először színes kavicsokból, később üveggyöngyökből/aranyból készültek, és általában virágokat ábrázoltak.
A scarabeus szent
A leggyakoribb díszítőelem a szent állat, a skarabeus bogár volt, amelyet mindig aranyból készítettek, és amely az örök életet szimbolizálta.
Nők és férfiak bőségesen viseltek a mindennapokon is ékszert: amuletteket, karkötőket, fülbevalókat, gyűrűket, öveket, többnyire aranyból, drágakőből, zománcból vagy elefántcsontból.
Ékszergallérok
Egy idő után a szerény vászongallér a vezető rétegek öltözködésében hovatovább egyre pazarabb lett. Az ún. ékszergallérokat fémszálakkal, gyöngyökkel és színes tollakkal díszítették.
Az Újbirodalom idején pedig az ékszergallér sokkal nagyobbá vált, s megjelent a derékról lelógó ékszerkötény is.
Amulettek
Mint kiderült, az egyiptomiak rettentően szerették a kiegészítőket.
Az egyes amuletteknek pedig erőt is tulajdonítottak (pl.: megvéd a rosszakarattól, elűzi a gonoszt).
Az amulettek többnyire aranyból készültek és vésett miniatűr domborművekkel is rendelkeztek. Mivel az egyiptomiak hittek a túlvilági életben, ezért a sírhelyeket is alaposan felszerelték különböző ékszerekkel és kultikus tárgyakkal.
Egyiptomban legfejlettebb a vésés és a zománcművészet volt.
Ismertek a fáraósírokból előkerült szakrális tárgyak, de a különböző személyes ékszerek is.
Ilyen volt a jellegzetes forgatható fejű gyűrű, egyik oldalán pecsétnyomóval, a másikon szkarabeuszbogárral.
Fémművességük fejlett volt, bár a vasat csak az ókor legkésőbbi szakaszában ismerték meg.
Készítettek fegyvereket, harci kocsikat, mindennapi használati tárgyakat, ezen belül főleg ékszereket.
Az arany és az ezüst szerepe kiemelt jelentőséggel bírt.
Az ékszereket (függők, nyakékek, karperecek, gyűrűk) és amuletteket páratlanul gazdagon díszítették drága- és féldrágakövekkel.
A legszebb tárgyakat Tutanhamon sírjából ismerjük.
A kohászat terén alkalmazott 22 ókori „felfedezés” közül 18 az egyiptomiaknak köszönhető.
Saját aranyuk mellett megszerezték Núbia és más afrikai területek aranyát is.
A sárga fém mint a nap ajándéka egyedül a fáraót, családját és a papságot illette meg.
Színek az Ókori Egyiptomban
A színnek szinte minden kultúrában szimbolikus jelentése is van.
Az alkimista irodalomban a vörös többnyire az aranyat, a fehér vagy a kék a higanyt vagy az ezüstöt jelöli.
Az ókori Egyiptomban is gyakran mágikus-vallásos eszmék szabták meg a színek alkalmazását.
A pigmentek nem a ritkaságuk miatt váltak értékessé, hanem a szín misztikus hatalma miatt, amely arra késztette az embert, hogy a pigmentek készítésekor legyõzze a nehézségeket.
Vörös és fehér
A predinasztikus idõkben Felsõ-Egyiptom fáraója „fehér” koronát viselt; a „vörös” korona az Alsó-Egyiptom fölötti uralmat szimbolizálta.
Mindkét szín Hórusz szemét, az élet fenntartását jelképezte; a vörös a fehér komplementere volt.
Amikor Menész egyesítette a két birodalmat (Kr. e. 2900 körül), kettõs koronát alkottak, amelyben a korábbi két korona úgy jelent meg, hogy egyik se domináljon a másik felett.
A tisztaságot és spiritualitást jelképezõ fehér hatalmával egyesült a vért, tüzet és csillogást szimbolizáló vörös hatalma.
Az egyiptomi mitológiában az oroszlán gyakran a szent helyek õreként jelenik meg.
A Szfinx alakjában az oroszlán megtartotta az õr funkciót, de a Napisten jellemzõit is felvette.
Úgy gondolták, hogy a fej Khafré fáraó idealizált portréja, a fáraót pedig a Napistennel azonosították.
Ezért nem meglepõ, hogy a Szfinx arcán még most is feltûnnek a vörös festék nyomai.
A vörös itt a felsõbb hatalmat, a védelmet, a tüzet, a parancsot jelképezi.
A színek szimbolikája az orvoslásban is megjelent.
Az õsi Egyiptomban gyakoriak voltak a vörös amulettek.
A hit szerint ezek megóvták a katonákat a sebesüléstõl és elállították a vérzést.
A vöröshöz kétféle konnotáció járult.
Ha a Napot jelképezte, a szemhez kapcsolódott vagy amulettként használták, jót jelentett.
Ha azonban Széth, Ozirisz gyilkosának színeként alkalmazták, gonoszságra utalt.
Fekete
A fekete fogalma elsõsorban a gonoszsághoz kötõdött.
A sakálfejû istent, Anubiszt, a halál hercegét feketére színezték.
De a vöröshöz hasonlóan a feketének is ambivalnes konnotációja volt.
A betegek szívére gyakran tettek fekete skarabeuszt védelem gyanánt.
Sárga
Ez a szín a Npot, a boldogságot és a gazdagságot jelképezte.
A XVIII. dinasztia elõtti idõkben egyetlen sárga pigment volt csak, az okker (hidratált vas(III)-oxid).
Késõbb felfedezték, hogy az auripigment (arzén-triszulfid) és az ólom-antimonát sárgára színezi az üveget.
Kék
Az isteni igazságot jelképezõ kék az egyik legfontosabb szín volt.
A sírokból számos kék tárgy került elõ.
A kék amulettek viselõi az istenek oltalma alatt álltak.
Az egyiptomiak tudták, hogy a lapis lazuli (lazúrkõ) az ultramarin festék alapja, de ritkasága miatt kevés lapis lazulit használhattak.
Ismerték az azurit (bázisos réz-karbonát) ásványt is, de tisztában voltak csekély kémiai ellenállásával és halvány színével is.
A kék azonban annyira fontos volt, hogy kikísérletezték a híres egyipomi kék festéket.
Zöld
Az egyipomiak a Nílus vidékét festették meg zölddel a freskókon.
Ozirisz, a halál és a termékenység istenének színe ugyancsak a zöld volt.
A zöldnek gyógyító erõt is tulajdonítottak.
Az örök életet jelképezõ skarabeuszokat gyakran zöldre festették.
A zöldet vagy porrá tört malachitból, vagy mesterséges zöld üvegzománc-õrleménybõl állították elõ.
Néha az egyipomi kék és az okker keveréke adta ki a zöld színt.
Máskor krizokollát (réz-szilikátot) is használtak, de ez az ásvány ritka volt Egyiptomban.
Az ékszerek Egyiptomban az anyagi gazdagságot, társadalmi rangot is szimbolizálták.
Elődeink hamar felismerték az ásványok és kristályok erejét: a lazúrkőből nyert kivonatot például már az ókori Egyiptomban alkalmazták szemirritációk enyhítésére.
A kristályoknak Lemúriában, majd később Atlantiszon is igen jelentős szerepük volt.
Az ősi civilizációkban a gyógyítás és a hatalom forrásai voltak, információ- és energiahordozóként használták őket.
Olyan geometriai mintákat fejlesztettek ki, mellyel energiamezőket hoztak létre.
Ezek az energiák valóságosak, és a kristályok képesek együtt rezegni más tárgyakkal, élő szervezetekkel együtt.
Például az egyiptomi, maja halotti kamrákban alkalmazott ásványokat, kőzeteket rezgéseik és színük alapján választották ki.
A kristály „leghétköznapibb” felhasználási módja természetesen ékszerként a ruha vagy test ékesítése, valamint krémek, olajak, és egyéb kozmetikumok készítése volt.
A régi Egyiptomban a szem és a haj díszítéséhez a legkedveltebb a malachit volt, az arc pirosításához a rubint, a szemhéj festéséhez a lapis lazulit.
Régóta tapasztalják az emberek, hogy a nemeskövek fizikai ereje életük minden területére nagy hatást gyakorol.
A kövekkel foglalkozó szakemberek ismerték a titkos és misztikus sajátosságokat is.
Olyan ékszereket készítettek melyek védtek, (valamilyen szimbólumot képviseltek), vagy gyógyítólag hatottak.
A szent kolostorokban Kínában, Indiában hosszú hónapokon keresztül, különleges alakú köveket tudtak csiszolni, melyet ha a beteg a kezébe vett, rövidesen érezte hatását.
Egyiptom papjai, papnői, akik egyben gyógyítók is voltak, sok nemeskövet viseltek testükön.
Ez azt a célt szolgálta, hogy feltöltődjenek olyan erővel, amelyet a betegeknek tovább tudnak adni.
Létezik olyan legenda is, miszerint bizonyos kövek ötvözésével olyan ékszereket hoztak létre, amelyek képesek voltak viselőjüket akár megölni is.
Mivel a nemeskövek hatalmas finomenergia mezőket hoznak létre, energiájukkal kultikus tárgyakat, oltárokat, templomokat és szent kapukat, kultikus helyeket és vallási ceremóniákat lehetett erősíteni és védeni.
Ezeket a rituálékat, ceremóniákat megfelelő időpontokhoz kötötték, mint például hold-tölte, napforduló, nap-éjegyenlőség, ugyanis ezeken a napokon az atmoszféra energiával telítetté válik.
Az őskori kultikus helyeket, majd az ókori templomok helyét is tudatosan választották meg.
Elődeink már tisztában voltak a Ley-vonalak elhelyeszkedésével , így a Föld energiacsatornáit és a kövek energiáit összekapcsolva hatalmas energiamezőket hoztak létre.
Tehát az ősi civilizációk vallási központjai energiamezőkön húzódnak: az egyiptomi piramisok, a perui Machu Picchu, vagy az angliai Stonehenge alatt mind a Föld energiaáramainak találkozási pontjai találhatók.
Néhány kedvelt kristály alkalmazása:
Lápisz lazuli: Az indigókék keleti lazurit rendkívüli népszerűségnek örvendett.
Az egyiptomi piramisok sírkamráiban számos lazurkőből készült talizmánt találtak, amelyek legtöbbször a szent bogarat, a szkarabeuszt vagy más állatfigurát formáztak.
Már Kr. e. 1500-ban egy egyiptomi főpap az ég kövének nevezte.
A piramiskutatók pedig kb. Kr. e. 5000-ből való lápisz lazuli darabra bukkantak az ásatások alkalmával, és emellett Tutankhamon ismert halotti aranymaszkjának is a legfőbb díszítőeleme volt.
A mágusok úgy tartották, hogy harmóniát és barátságot visz az életbe, a gyermekeknek bátorságot ad, isteni kegy, az elhivatottak köve, és egyben sikert ajándékoz, a lápisz lazuli a királyok köve volt.
Hogy Napoleon miért viselt állandóan lazurkő talizmánt, arról nem szólnak a korabeli krónikák, de feltehetően ő is hitte, amit erről a kőről állítottak, nevezetesen azt, hogy az isteni gondviselést szimbolizálja.
Más nézetek szerint összeköt minket a világmindenséggel, a kozmosszal, mivel összegyűjti a kozmikus sugárzásokat, és átadja őket az embernek. Európában szokás ármenkőnek is nevezni.
Az Ókorban Görögországban, Egyiptomban és a római területeken a templomok és előkelő paloták díszítésénél alkalmazták.
Már az ókorban készítettek gyűrű betéteket, függőket, medálokat a könnyen csiszolható lazuritból.
Ha a lányok nyakláncként hordták, állítólag szerelmesüket örökre magukhoz láncolták a segítségével.
Régen festékként is alkalmazták.
Indiában a legősibb kő, ősi szanszkrit neve radzswart, és az indiai asztrológusok a Szaturnuszhoz kapcsolják.
Az ájurvédikus orvosok a belőle készült szert a szél és a víz elem által okozott zavarok leküzdésére használják.
Hegyikristály: A hegyikristály az Észak Amerikai indiánoknál még mai is szent kőnek számít.
Egyes törzseknél az újszülött köldökzsinórját vágták át vele, s így teremtették meg a kapcsolatát, az újjászületett léleknek a Földdel.
A Kirlian-kamera is tanúsítja, hogy a kezünkben tartott hegyikristály megkétszerezi az elektromágneses mezőnket.
A régi nagy birodalmak (Lemúria, Atlantisz, stb) természetes komputerként használták a hegyikristályt, mert tárolják és megőrzik az információt és arra várnak, hogy mikor adhatják át a tudásukat az utókor számára (lásd pl.: a kristálykoponyák).
A kristály belsejében kicsi kis magok helyezkednek el, olykor háromszög alakot felvéve védik és pecsételik le, az emberiség sprituális nagyugrását szolgáló tudást és bölcsességet.
Türkiz: A türkiz az indiánok gyógyító köve.
Az indiánok, az egyiptomiak és a görögök is védő- és gyógyító kőként tisztelték. „ A kéz, amely türkizt visel, soha sem lesz szegény.”Amerikai, ausztrál lovasok, akik vadászni mennek, a mai napig is gyakran hordanak türkiz amulettet.
A régi mondák szerint teljesíti a kívánságainkat, a viselőjének egészséget és gazdagságot biztosít.
A középkorban az erény megvédésére használták, és a fiatal lányok kövének nevezték.
A mágia szerint, aki türkizt hord, az nem hal meg a mérgezett ételtől.
Azt is mondták, ha a kő a színét váltja, ha ellenség közeledik; míg más népeknél az időjárás előrejelzésére szolgált.
Ha szerelmesek ajándékozták egymásnak, óvta a szerelmüket.
A mohamedánok olyan nagy tiszteletet éreztek iránta, hogy a Koránból való idézeteket vésték bele.
Iránban a sötétebb, égszínkék türkiz nemzeti jelkép.
Algériában és Tunéziában úgy tartják, ha a szoptatós anyák melle felett türkizgyűrű függ, elegendő lesz a tejük.
A betegségre elszíneződnek a kövek. Az ókorban skorpiómarás, bél- és szempanaszok esetén javallottak.
A türkiz az indiánok szent köve, a Nagy Égi Atya jelképeként tisztelik, még ma is jellemző az ezüstbe foglalt türkiz indián nyakék.
